Már rég gondolkozom azon, hogy felrakom ezt ide. Eddig nem nagyon mertem (mivel igazából rohadtul nincs kész... xD), de most már nem érdekel!
Lehet, hogy senkinek nem fog tetszeni (igazából a végéről még fogalmam sincs 
), de azért megosztom Veletek. 
Kérlek, írjatok véleményt, mert ha esetleg jó, akkor folytatom! Köszi és jó szórakozást!
Mezítláb taposom a súlyom alá épült hideg és vizes márványburkolatot. Négy napja kaparom a falat reményvesztett üvöltéssel gondolataimban, ahogy könnybe lábadt szemekkel meresztem üveges tekintetemet a csuklómat ölelő bilincsre. Végtagjaim zsibbadásig feszültek a sok erőlködéstől, a félelem kirívó öltözetbe burkolózva fedte fel kilétét szívemben. Koszos arcomat a végtelenségig nyüstölve fürkésztem agyamban megfelelő kérdések, lehetséges válaszok után.
Izzadsággal kevert langyos vér folyik végig sápadttá vált ráncos bőrömön, mely elégedetlenül nyúlt szét csontjaimon pihenve. Álmosan hajtom fejem a mocsokkal mázolt csempére, miközben lelkem valahol már a megnyugvás kapujában ég. Megjelennek előttem összekuszálódott emlékeim összegyúrt darabkái, az emberi élet mihaszna kis kapaszkodóiként nyújtva ki segítő kezüket. Az egyetlen esély, hogy ne az iszonyat börtönében megkötözve sebezzem saját testem...
Először egy üveg formás alakja bontakozik ki emlékeim közül, melyet egy kéz markol fel oly erősen, hogy a szeszes bor émelyítő tartalma egyszerűen a földre loccsan, mint, mi nem is létezett. Szilánkok tapadnak a férfi kéz pirosan patakzó tenyeréhez. Szabálytalanul folyó vér bűze terjed szét a szobában. A férfi egyszerűen lila ajkaihoz emelve kezét, nyelvével gondosan végigsimít sebein. Eltűnnek a vérfoltok...
Sűrűn pislogok a homálytól ködösült valóságba. Érzem, hogyan roppan alattam rémisztő kattanással jobb lábszárcsontom. Fülemből, mint a vékony falú üveg tartama, úgy ömlik ki a vér, végighasítva arcom mélyen futó vonalain. Kevés friss levegőt tudok magamba szívni, miközben tudom, hogy néhány óra, és nem jut több oxigén félig nyomorult orrom, vérre szomjas szám számára. Mintha apró, csicsázott szobába lennék bekasznizva, s falait kívülről nyomná a tömör beton, a puszta emberi kéz számára törhetetlen lepel... de mely állapot fordíthatna a megtagadhatatlan tényen? Talán a kárhozottak felülmúlhatatlan ereje, a mindent elsöprő... talán nem is létező... kísértés.
Nem. Sajnos lelkem mélyébe süppesztve gondolataimat rájövök, hogy szellemem kevés lenne akár szemhéjaim felhúzására is. Képtelen ébren tartani szétrepedt csontvázam, sajgó izmaimat, lassan, kínlódva nyögő testemet, mely szinte már a halálért epedez.
__________________________________________________
egyenlőre kezdésnek ennyi...
engem is érdekelne a folytatás
