Kíváncsi leszek, hogy fog nektek tetszeni. Légyszi tényleg írjatok kommenteket, mert nagyon nem tudom, hogy milyen. Nekem úgy ahogy tetszik, de lehet ez nektek nagyon nem jön be.
Minden estre jó olvasást!^^
----------------------------
-Adja meg a jelvényszámát!
-Tessék? Hölgyem, kérem, én csak azért vagyok itt, mert kaptam egy bejelentést. Szeretném megnézni minden rendben van-e. Csak… had végezzem a munkám.
-Máris megteheti, amint megadta a számát. Ha igazi rendőr, és tényleg csak a munkáját végzi, ez nem lehet probléma… Ugyan már, hiszen csak 4 szám!
Egy kis ideig csend volt, majd egy mély sóhajt követően az ismeretlen biztos úr elkezdte lediktálni a számokat. Magamban elismételtem, miközben egy apró cetlire írtam azokat. Amint elkészültem, a papírdarabot gondosan összehajtogattam és a farzsebem mélyére temettem. Biztonságos helyre!
Aztán ajtót nyitottam…
-Szóval, miben se… -be sem tudtam fejezni a mondatot, ugyanis egyből kaptam egy hatalmas ütést ököllel egyenesen az orromba.
A támadás erejétől félig ájultan és egyensúlyomat vesztve vágódtam el a bejárati ajtó mögött. Ezt látva a rendőr betessékelte magát, majd becsukta az ajtót.
-Azt hallottam szeretnél tönkretenni pár embert… jó pár embert! –mondta, majd lehajolt, és még egyszer arcon ütött. A keze olyan erős volt, mintha csak betonból lett volna, és olyan széles, mint egy telefonkönyv. Ez most oldalról jött, és mivel az előző után eleredt az orrom vére, most a lendülettől és az ütés szöge miatt egy adag vére a falra fröccsent. Az én falamra. A szép kávészín falamra!
Összeszedtem minden erőmet, és megpróbáltam felállni. Felhúztam magam mellé a bal lábam, majd a mellkasom mellé emeltem a kezeimet, és próbáltam felemelkedni.
Az egész olyan volt, mint egy lassított felvétel. Vagy csak én voltam belassulva.
Úgy éreztem ez a művelet több percet is igénybe vett.
Már négykézláb voltam, amikor hátulról fölém emelkedett és megragadta a hajamat. Felhúzta a fejem egészen a mellkasáig, és az egyik lábával kirúgta a lábaimat, minek köszönhetően már csak egyre gyengülő kezeimmel tudtam tartani magam… illetve ő tartott valamennyire, a hajamnál fogva.
-Tudod, nem szeretjük, ha beleköpnek a levesünkbe. De te nem csak, hogy beleköptél, utána még a fejünkre is borítottad az egészet.
-Te is csak egy vagy közülük. –préseltem ki magamból a szavakat- Egy mocskos, áruló patkány. És ha azt hiszed az, hogy te most itt vagy, mert apuci megkért rá, eltántorít a tervemtől, akkor nagyot tévedsz. Addig nem nyugszom, amíg te, meg a többi talpnyaló haverod a börtönben nem végzi. Vagy egy zsákban.
Úgy látszik nem tetszett neki, amit hallott, mert utána még erősebben ragadta meg a hajam, és azt motyogta fogcsikorgatás közben:
-Rosszul teszed! –majd a földbe verte a fejem.
A legrosszabb az volt az egészben, hogy habár a látásom már több perce elhomályosult, mindent hallottam. Hallottam, amint elsőnek a homlokom ért a járólaphoz, majd a másodperc töredékével később orrom is, ami ezek után ripityára tört. Legalábbis a természetellenes ropogó, recsegő és kattogó hangokból ítélve ennek kellett történnie.
Csak arra tudtam gondolni: Istenem, miért nem ájulok el?
A fájdalomtól lüktetett a fejem. Az összes apró porcikája, aminek eddig jóformán a létezését sem tudtam! Ordítani akartam, vagy legalábbis nyögni, de hang helyett csak véres nyálbuborékok jöttek ki a számon.
Utolért a sorsom! Tudtam, hogy ennek el kell jönnie, sőt, azt is tudtam, hogy nem ez az utolsó verés, ami kapni fogok, mégis fájt. Lényegtelen mennyire tisztáztam le magamban az egészet, mennyire voltam elszánt a világmegváltó ötletemmel kapcsolatban, a nyers erőszak mégis győzedelmeskedett felettem. De ezek ellenére sem szabadott elfelejtenem, hogy ez csak egy csata… de a harc még hátra van!
***
Volt egy pillanat, amikor a legjobban fájt. Amikor már legszívesebben feladtam volna, és magam vetettem volna véget az életemnek.
De nem a fizikai fájdalom miatt. Azért amiért fájt. Azért, amit ez az egész jelentett. Ami a felszín alatt rejtőzött.
Magányos harcosnak éreztem magam, aki egy papírból hajtogatott falóval készült megtámadni népes ellenségének táborát. Tudtam, hogy kezemben van a kulcs, az mégsem volt elég a győzelemhez. Túlságosan kevés volt, és kezdtem azt érezni, hogy nincs is jó kezekben.
Ellenségem lerohanásával csak magam alatt vágtam a fát, hiszen csekély számú fegyveremmel, és harcképes stratégia nélkül olyan voltam számukra, mint bármely közönséges halandó. Egy lázadó paraszt.
Könnyű szerrel iktattak ki, mielőtt még bárki figyelmét is felkelthettem volna. Én próbálkoztam, de hiába üvöltöttem a fülükbe, hogy vesztük közeleg. A sok hazugság annyira eltelítette őket, hogy az igazság befogadására már képtelenné váltak…
***
-Értve vagyok? –kérdezte, két rúgás között.
Már nem éreztem semmit. Az egész testem zsibbadt. Talán ez egy védekező rendszerem volt, ha már ájulást nem kaphattam. Csak azt éreztem, hogy elértem egy olyan pontra, ahol a fájdalom átvált valami másba. Amikor a szúró és lüktető területek helyett, egy egyöntetű nagy zsibbadó húsdarab lesz. Ha jól éreztem eltört legalább 2 bordám, a jobb karom, és az orrom is betört. Illetve felrepedt a szemöldököm és a szám. Azt hiszem a lábaim nagyjából egyben voltak.
Nem tudom meddig tarthatott még a terror. Csak elmosódott képeket láttam. Ott volt körülöttem. Éreztem. Körbejárt, mint dögállat a zsákmányát.
Néha lehajolt, párszor belém rúgott, majd rágyújtott. Olyan élvezettel szívta a cigarettáját, majd fújta ki a füstjét, mintha legalábbis valamiféle győzedelmi trófea lett volna. Majd a csikket az arcomtól mindössze 3 centire taposta el.
-Mára ennyi. De van egy olyan érzésem, még találkozunk. –közölte flegmán, majd elindult kifelé.
Kinyitotta az ajtót, és már abban reménykedtem, hogy vége, de aztán megtorpant. Sarkon fordult és rám nézett. Vagyis nézett volna, de hassal a földön feküdtem, és a lábam volt felé. Mégis éreztem, hogy a tekintete szinte lyukat fúr a hátamba. Tudtam, hogy bámul, csak azt nem miért. Talán van még egy 1 négyzet centis terület, amit valahogy kifelejtett? Vagy van valamilyen fíliája, és azt élvezi, ha nézheti, ahogy szenvedek?
Már pont tettem volna fel magamban a következő kérdést, amikor megindult felém. A szívverésem ismét az egekbe szökött.
Megállt mellettem, majd leguggolt. Elkezdett tapogatni, majd sorra végigment az egész testemen. Végül elért a fenekemhez, és elkezdte paskolni.
-Rossz kislány –mondta, majd bedugta a kezét a farzsebembe- Ezt majdnem itt felejtettem. –hadarta, majd kihúzta a cetlimet és apró darabkákra tépte.
Ez után felállt, és végre véglegesen eltűnt.
Csak arra tudtam gondolni, hogy emlékeznem kell a számokra. Próbáltam felidézni magamban, de egyszerűen nem ment. Nem tudom, hogy az alapból pocsék memóriám, vagy a verés okozta sérülések miatt, de egy számjegy sem ugrott be… Mi lesz velem?
