Édes bosszú

[Nesi]

Tévedni emberi dolog... Akkor majd egyszer leírok valami kritikaféleséget ^^

[Đođđy]

4. Fejezet: Vér és rózsa
4. Fejezet: Vér és rózsa
Jócskán besötétedett, midőn újból kövekkel rakott útra tévedtek lovaink patái. Az állatok nehézkes lépésekkel haladtak a gyéren megvilágított éjszakában, ám mégis viszonylag könnyedén közlekedtünk. Az emberek, melyek nagyritkán elhaladtak mellettünk, mind elhullajtott állkapoccsal, dülledt szemekkel mértek végig minket – legfőbbként Cynricot, s az ő lovát.
Frank és én szótlanul lovagoltunk a Lord háta mögött. A férfi csípője a miénknél is finomabban, még érzékenyebben és ellazultabban ringatózott a nyeregben. Ezüst-fehér haját meg-meglebegtette a szél, s ugyane jelenség időnként szabad utat kapott a lengén, mégis elegánsan gombolt ing rejtekébe.
Az idő egyre későbbre járt. Kifinomult hallásomnak köszönhetően hallottam, miképp a közeli erdőben bús huhogásra kezd egy bagoly, avagy meg-megmozdul egy kövérkés pók, s zsákmányért kiállt.
Időnként szürke és vörös kövekből emelt, fazsindelyes házak mellett haladtunk el. Rég elhagytuk a várost, immáron a legkülönb és leggazdagabb falvak egyikében járhattunk, s ez érthetetlen okokból, de feszélyezett.
A légáramlatok, ahelyett, hogy csillapodtak volna, mind erősebbé és erősebbé lettek, s ügyet sem vetettek a tényre, mely szerint hamarosan beköszönt az éjféli harangszó. S ugyan így tettek a mesei könnyedségű, gomolygó felhők is: magukévá tették az eget, de még az ezüstös fénnyel játszadozó Holdat is.
A szürke-vörös házak szaporodni látszódtak. Immáron kibontakozott előttünk egy valódi közösség képe. A falakon fáklyák égtek, lobogó-táncoló lángjaikkal meleget árasztva az amúgy is forró tavaszéji percekben. A lángnyelvek alig láthatón vonták be korommal a sivár házak oldalait.
Hirtelen zaj hallatszott az egyik ház mögül. Cynric kardjához kapott, félig ki is rántotta azt a hüvelyéből. A ház takarásából egy alacsony alak rohant ki, majd eltűnt egy másik építmény ajtaja mögött. Cynric mérgesen morgott valamit. Frank szemei a szája helyett, hangtalanul nevettek, sőt kacagtak. Alighanem gazdáján, s annak azonnali válaszreakcióján. Jómagam megengedtem magamnak egy halovány mosolyt, s könnyed sóhajt.
- Legalább jól szórakoztok? – kérdezte mogorván a Lord.
- Köszönöm, remekül – válaszoltam pimasz módon, ám tettemet csupán akkor fogtam fel, midőn Cynric váratlanul megállította s velem szembe fordította lovát.
- Igazán adhatnál több tiszteletet, ha már elvisellek téged – kezdett mondandójába -, holott csupán csak teher vagy.
- Személyem nem éppen így véli, Lord uram. Úgy gondolom, cseppet sem vagyok a terhére, csupán ön az, ki nem képes magát túltenni… nos, a faji különbségeken.
- Elhiheted: egyáltalán nem érdekel, hogy mi vagy, esetleg éppen mi nem – felelte, kissé tán fenyegető hangnemben. - Tőlem lehetsz Keane, vámpír, avagy halandó, de még fajzat is – ugyan oly hidegen hagy. Viszont a nekem kijáró tekintélyt megkövetelem, még tőled is!
- A magam módján pedig ezt meg is kapja. Ám csupán annyit, amennyit én jónak látok. Ha ön nem képes méltányolni engem, én miért lennék hajlandó ugyanerre, önnel szemben?
- Ha tán nem tetszenek a követelményeim, add vissza a lovat s indulj a magad útjára. Meglátjuk, vajh melyikünknek sikerül elérnie a célját.
- Ön igazán nagylelkű, Lord Cynric. Minden bizonnyal az apja is felettébb büszke a fiára, a királyi trón mellett szemlélve élete minden percét, nem igaz?
- Ne üsd bele a csinos kis orrodat a családom ügyeibe, világos?
Sokáig csak hallgattam, magányosan és mozdulatlanul ülve a nyeregben, Acel meg-megfeszülő izmait figyelve. Fejemben Cynric szavai visszhangoztak: család. Ó, igen. Halványan derengeni kezdett, mit is jelent e fogalom. Melegséget, békét, biztonságot – azt hiszem, legalábbis. A Lordnak mindenesetre gyerekkorában volt apja, még ha az nem is töltötte vele majd’ minden percét – sőt éppen ellenkezőleg. Lyndon Culver, a Lord apja, a valahai időkben nagy kínok árán került a trón mellé, s ez szinte minden idejét felemésztette. Állítólag minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy fiának az akkorinál is sokkalta jobb élete lehessen. Ám az ifjú Culver mindebből nem kért, s apját azon fogva halottnak tekintette.
- Lordom, ön nem is tudja, mi az, mit elutasított hajdanán… – szóltam alig hallhatóan, kesernyés mosollyal szám sarkában.
- Nem tudhatod – mordult rám a Lord, zavart fintorral telt ajkain.
- Valóban nem. Ugyanis nekem sosem adódtak olyasféle körülményeim, mint amilyen az öné volt, van és lesz – szóltam, némileg hangosabban az előbbinél. - Elnézést kérek az előbbi viselkedésemért. Többet nem fordul elő – tettem még hozzá mondandómhoz, s ezzel a beszélgetést lezártnak véltem.
Culver morgott, fintorgott, majd visszafordította lovát. Eztán elindultunk az út végén álló fogadó felé, melyből már-már patakzott a fényáradat.

A zsúfolt kis helyiséget narancssárga fénycsóvák világították meg. A fogadóban sör és más szeszesitalok gyomorforgató egyvelege terjengett, felkúszva az emberek orrába, darabokra hullajtva maradék józan eszüket is.
Midőn Cynric belökte maga előtt a fából eszkábált, lyukacsos ajtót, a teremben síri csend uralkodott el. A Lord szeme időközben zölddé vált, sokkalta szebbé, mint Franké, így már kevésbé tűnt másnak, nem embernek.
Culver arcáról eltűnt a fintor, ám úgy véltem, mindez nagy erőfeszítésébe került. Komoly arccal és szemekkel nézett végig a lerészegült, pirospozsgás arcú embereken, miközben keze akarva-akaratlan tévedt kardja markolatára. Tekintetét több ízben is viszonozták, ám a feszült szempárbaj nem tartott sokáig – a Lord fel-felvillantotta vérben forgó vámpír-énjét.
Mellette lépkedve sétáltunk a pulthoz, s az az mögött ácsorgó, mérgesnek látszó fogadóshoz. A férfi öreg volt, haja meglehetőst sebes tempóban tűnt őszülni, gyérülni. Sötétbarna szemei oly módon dülledtek előrefelé, miképp béka varangyai teszik, hasonlóképpen göcsörtös, jókora orra. A gorombaság méretes táskákat és ráncokat rajzolt kerekded arcára.
Cynric szobát kért, ám legnagyobb sajnálatunkra csupáncsak kettő szabad maradt. Frank s az én arcomon megilletődöttség tükröződött, míg a Lordén a tökéletes semmi. A férfi ugyan oly magabiztosan állt a fából eszkábált pult előtt, ahogy eleddig is tette. Keze nyugodtan pihent nadrágja zsebében,
A fogadós bólintott, mogorva arcán leplezetlen haraggal és nem kívánt félsszel. Culver az idősödő emberre mért egy óvatosságra intő pillantást, mire az érintett a Lord kezébe adta a szobákat nyitó tárgyakat. Cynric az őszes hajú elé dobta a pénzt, s felénk fordult. Frank kezébe adta az egyik kulcsot, majd jelentőségteljesen rám nézett, jelezvén, a ma éjjelt mindenképp az ő társaságában kell eltöltenem. A mellettem ácsorgó kamasz ugyan oly értetlenül nézett vissza gazdájára, miképpen én is tettem.
Kis idő után Culver megfordult, s elindult a szobánk felé. Háta mögött hanyagul intett nekem, s nem akadt más választásom, hát követtem.
Nyikorgó, kissé ingatag lépcsőkön lépdeltünk felfelé. A lyukas, már-már szitaszerűen átlátszó fadarabok minden egyes foknál sikítoztak súlyunk alatt, kettéroppanásukkal fenyegetőzve. Aranyos fényű fáklyák világították meg utunkat, ám én és a Lord ezek nélkül is tisztán láttuk volna környezetünk minden részletét. Persze ezt az emberek nem tudhatták, s így is volt ez jól.
Felértünk az emeletre. A fáklyák nem égtek, mindenütt teljes sötétség uralkodott. A lépcsővel szemben magányos ablak virrasztott. Szakadozott, valaha kéken pompázó függönye gyengén és erőtlenül lebbent meg. Néhány másodpercig enyhén hűvös levegő járta körbe testünk.
Midőn a szobába értünk Cynric azonnal leült egy jobb állapotban leledző fotelra. Két kezét magabiztosan a karfára helyezte, ujjaival nyugtalanul dobolt rajta. Meredten bámult maga elé. Orrnyergén feltűnt a két függőleges ráncocska. Szemei vörösen izzottak a sötétségben – a falakon lángok nélkül sorakoztak a gyertyák.
A Lord rám nézett. Szemén furcsa árnyék villant át, s ugyane pillanatban a szoba megtelt fénnyel: a gyertyák sorra szikráztak fel, míg végül mindegyikük teljes fényében ragyogott. Ajkai fölényes mosolyra húzódtak.
Idegesen ácsorogtam a csukott ajtó küszöbén. Néha-néha lábaim cserélgettem: hol az egyikre, hol pedig a másikra helyeztem át testsúlyom egy részét.
- Furcsa vagy – szólalt meg hirtelen a férfi, alighanem nekem címezve szavait.
- Ezt hogy érti, Lord uram? – kérdeztem gyanakvón.
Szemem az övébe fúrtam, próbáltam olvasni belőle, s már-már úgy véltem, sikerült, mikor is elkapta tekintetét. Ökölbe szorította hófehér kezét, majd széttárta ujjait. Vérvörös rózsaszirmok szálltak-szállingóztak keze árnyékában, míg végül a poros szőnyegre nem értek, s hamu formájában egybe nem olvadtak annak piszkával. Újból felemelte kezét, ám ezúttal szája közelében hagyta abba a mozdulatot. Egyetlen szirom árválkodott hatalmasnak tetsző markában. Ám az végül olvadni kezdett, akárha a feltámadt gyertyák melege vetett volna véget életének. Cynric kezében immáron kissé sűrűnek mondható nedv lelt otthonára – szagából megtudván: vér. Aztán a férfi megfordította tenyerét. A lé engedelmesen a földre cseppent, lassan és fokozatosan. Midőn nem kívánt tovább így tenni, a Lord ismét ökölbe szorította ujjait. A szag eltűnt – a vér is.
- Van fogalmad, mi mindent meg tudnék még tenni veled? – kérdezte merengve. – Föl sem kéne kelnem ebből a fotelból. Akár a kisujjam megmozdításával is szétroppanthatnám bármely csontod, ha nem rögtön mindet. S te mégis: lépten-nyomon ellenszegülsz nekem, már csak dacból és az ifjúságodból fakadó konokságod miatt is.
- Nem értem. Mit óhajt ezzel mondani, Lord Cynric?
- Hogy mit is? Nos, ezt nehéz lenne megmondani. Ugyebár a bizalmam és a segítségem kell, nem? - Bólintottam. – De mondd csak, hogy is merjek neked hátat fordítani akár egy pillanatra is, ha egyszer nem vagy hajlandó a méltó módon viselkedni velem szemben?
- Még mindig ködfátyol fedi mondandóját, legalábbis előttem, Lordom. Mit kíván tőlem? Sajnálom, de nem tudok, s nem is kívánok változtatni magamon. Mindazonáltal megmondhatná, mit kéne tennem ahhoz, hogy végre bizalma akárcsak töredékét is elnyerjem.
- Miért akarsz végezni Blakkel?
- Miért érdekli önt?
- Mondjuk úgy: ha őszintén válaszolsz a kérdéseimre, azokból képes vagyok eldönteni, vajh tényleg nem fogsz-e az első adandó alkalommal fokhagymát dugdosni az orrom alá – na persze nem mintha bármit is használna.

[Gwen]

"ha őszintén válaszolsz a kérdéseimre, azokból képes vagyok eldönteni, vajh tényleg nem fogsz-e az első adandó alkalommal fokhagymát dugdosni az orrom alá – na persze nem mintha bármit is használna." - iimádom a Lord stílusát
Most már vagy századszorra fogom leírni, mennyire szeretem, ahogy fogalmazol ^^ majd szólj, ha unod az ömlengésem...
Annyira jó volt az a rész, amikor Cynric a rózsát vérré változtatta. Komolyan, az a pillanat ihletet adott nekem, egyszer még lerajzolom.
Tetszik, hogy Helena ilyen dacos annak ellenére is, hogy Cynric tényleg akármit tehetne vele. Kíváncsi vagyok, vajon ugyanúgy fog-e vele viselkedni, amikor elárulja, miért akarja megölni Blake-t..

[Franky]

Csatlakozom. Lord Cynric <333
Vérvörös rózsaszirmok szálltak-szállingóztak keze árnyékában, míg végül a poros szőnyegre nem értek, s hamu formájában egybe nem olvadtak annak piszkával.
ez a rész annyira jó volt *-* hihetetlen mikre nem képes a Lord.
És Helena makacssága, vagy nem is tudom milye, de szóval tetszik az ő stílusa is.
Ésés hű annyira csodállak h ennyire jó leíró részeket tudsz írni. Pl. a fejezet elején is csak ámultam ^^'

[Đođđy]

"ha őszintén válaszolsz a kérdéseimre, azokból képes vagyok eldönteni, vajh tényleg nem fogsz-e az első adandó alkalommal fokhagymát dugdosni az orrom alá – na persze nem mintha bármit is használna." - iimádom a Lord stílusát
Most már vagy századszorra fogom leírni, mennyire szeretem, ahogy fogalmazol ^^ majd szólj, ha unod az ömlengésem...
Annyira jó volt az a rész, amikor Cynric a rózsát vérré változtatta. Komolyan, az a pillanat ihletet adott nekem, egyszer még lerajzolom.
Tetszik, hogy Helena ilyen dacos annak ellenére is, hogy Cynric tényleg akármit tehetne vele. Kíváncsi vagyok, vajon ugyanúgy fog-e vele viselkedni, amikor elárulja, miért akarja megölni Blake-t..

Zavarni?! Ugyan, ez soha!
Tényleg nagyon örülök, hogy tetszik a személyek stílusa. És... Na majd meglátod a következő részben! ^^
Köszííí <3

Csatlakozom. Lord Cynric <333
Vérvörös rózsaszirmok szálltak-szállingóztak keze árnyékában, míg végül a poros szőnyegre nem értek, s hamu formájában egybe nem olvadtak annak piszkával.
ez a rész annyira jó volt *-* hihetetlen mikre nem képes a Lord.
És Helena makacssága, vagy nem is tudom milye, de szóval tetszik az ő stílusa is.
Ésés hű annyira csodállak h ennyire jó leíró részeket tudsz írni. Pl. a fejezet elején is csak ámultam ^^'

Nem kell engem csodálni, de azért neked is köszönöm! Reméltem, hogy sikerülni fog úgy leírni ezt a részt, hogy nem tűnjön annyira hihetetlennek. Ugyanis nem tudtam, hogy mennyire jön be nektek ez az ilyen... végülis varázslósdi-szerűség... De akkor ezek szerint tetszett.
Szintén köszíí ^^

[Đođđy]

5. „A mosoly, ami mindig kísérteni fog”
Fáradt sóhaj kíséretében ültem le a szőnyegre, a Lord elé. Törökülésbe vont lábaim közvetlen közelében ott árválkodtak a rózsaszirmok maradványai: a hamu, s a néhány csepp vér, mely időközben viaszos anyaggá lett, s tompán verődött vissza rajta a derengős fény.
Kezeimmel erőtlenül támasztottam meg törzsem. Köpenyem jótékonyan borult vállamra, mégis frusztrált, így hát levettem. Lustán, sokáig időzött a levegőben, míg végül jobb karom mellé nem ereszkedett.
Mindeközben elgondolkodva néztem farkasszemet Cynric-val, akaratom ellenére. Mert bár ott voltam, s irányítottam cselekedeteimet, lényem mélyén egész’ máshol jártam, s tudomásom se volt arról, mit is teszek. Csak néztem magam elé, s újra átéltem a néhány évvel ezelőtt történteket. Újból sóhajtanom kellett. Miután feleszméltem, zavartan néztem körbe a szobában. Majd megszólaltam:
- Blake Darton megölte a családom. – Ennyi volt, mit mondtam, számomra mégis úgy hatott, mintha eddigi mély, épphogy csak el nem fertőződött sebeimet mind egy szálig, lassan tépték volna fel. Valami furcsa nedv szurkálta szemeim, olyasféle, melyet azóta az éjszaka óta egyszer sem éreztem. Erőt kellett vennem magamon – utáltam gyengének mutatkozni, még magam előtt is.
- Kikből állt a családod? – kérdezte színtelen hangon.
Magam sem értettem, miért, de válaszolni készültem. Idegesen és egyben zavartan piszkálgattam a lábaim előtt heverésző, élénkpiros pontocskákat.
- Az anyám, a nevelőapám, és a tíz éves húgom, nem beszélve a falu többi lakójáról – feleltem, nagy nehezen végre megtalálva önmagam, ezúttal érzelemmentes hangon. Szavaimból semmi sem érződött ki – ugyan úgy válaszolgattam, ahogy Culver kérdezett.
A Lord néhány pillanatig elgondolkodva nézett le rám, kezeit még mindig a karfán pihentetve. Úgy nézett ki, akár egy király, ki épp megérdemelt trónján őrködik népe felett. Egyszerre sugárzott magából veszélyt, szigort, mogorvaságot, s mégis: vajmi megmagyarázhatatlan emberiséget és szenvedélyt. S mindeközben szemei megváltoztak: a ball megmaradt haragoszöldnek, viszont a másik átváltott égkékbe.
- Hogy történt? – szelte ketté a csöndet hangja.
- A faluban, ahol éltünk, éppen vajmi bált tartottak, már elfelejtettem, melyiket is…

Mindenki boldog volt, önfeledt. A levegőben virágillat szálldogált, egybeolvadva s még inkább csodálatosabbá téve a madarak énekét. Cseresznyefák virágoztak az utak mellett, szirmaikkal mindent beborítottak.
Rue a faluszéli pataknál ücsörgött. Szoknyája enyhén átnedvesedett – csupán néhány perccel azelőtt ugrándozott ki a patakból, egészen odáig a vízben játszadozott. Én anyámnak segítettem néhány méterrel odébb: éppen a piszkossá lett ruhákat mostuk tisztára. Hideg volt a víz, mégis oly frissítőn hatott. Magasra nőtt kalászok verdesték fehér szoknyáink, néhány fűszál tapadt nedves kezeinkre.
Beszélgettünk, legfőbbként a kora estétől egész’ hajnalig tartó ünnepségről. Szinte szánkban éreztük a férfiak által elejtett vadak omlós húsainak ízét, s a mézédes borok bársonyos finomságát.
Időnként Rue is csatlakozott a társalgáshoz. Alig várta már, hogy viszontláthassa barátait, s újra együtt fogócskázhassanak, megőrjítve s feldobva a falu népét. Anyánk csak nevetett rajta, csodálta elevenségét, melyet ő már nemigen tudhatott magáénak.
Épp kezdetét vette a bál, midőn visszaérkeztünk a faluba. Mindenhol meghitt fényű lámpások és fáklyák égtek, s mutatóba még a Hold is teljes egészében pompázott.
Egyre hangosodó zeneszó töltötte be a levegőt, s e szólamok hangulata átragadt az emberekre, mind egy szálig.
Rue-t azonnal körbefogták a barátai. Visongva szaladtak el, s máris ledöntötték az egyik kiállított asztal tartalmát. Anyám és még páran kissé mérgesek voltak, de haragjuk már-már azon nyomban tovaszállt. A gyerekek tovább folytatták a játékot.
Én a házunk tornácán üldögéltem. Néztem a csillagokat, a Holdat. Haines, a szomszéd fiú jött oda hozzám. Szerencsétlenül makogott össze s vissza, míg végül Gore, a legjobb barátja a háta mögé nem állt, s meg nem kérdezte az ő nevében, hajlandó lennék-e táncolni vele. Nem volt hozzá hangulatom – egész nap oly rossz érzésem volt, hogy az még este is magammal kísért. De igent mondtam.
Meztelen talpakkal táncoltam, bár jobbára mindig Haines lábára léptem, olyannyira ügyetlen voltam. Ő csak mosolygott, kedvesen legyintett. Tovább szólt a zene, egyre többen csatlakoztak hozzánk. Megszámlálhatatlanul fogyatkozott a bor. Nem messze forró parázson sült a levadászott szarvas, szemére fehérkés fátyol borult.
Egyszerre csak megrezzent az egyik cseresznyefa lombja. Senki nem figyelt fel rá, csupán én. Olyannyira feszült voltam, hogy még a fűben bujkáló szöcskék ugrándozását is látni véltem. Haines észrevette zavartságomat. Kérdezgetett, mi bajom. Csupán annyit mondtam, mennem kell.
A patak felé rohantam, semmi másra nem vágytam, csupán egy kis dermesztő vízre, mely lehűti aggódó testem. A falu határát sem értem el, máris lovasok özönlötték el a településünk. Eluralkodott a káosz, az emberek teljesen megrémültek. Mindenki a családját próbálta menteni – hasztalan. Valaki megkérdezte a közelemben, ki küldte őket. Erre a tömegből kivágtatott egy férfi, s büszkén kihúzva magát elrebegte a nevét: Blake Darton, a Rettegett.
Eközben anyám karon fogta Rue-t, s aprócska tenyerét az enyémbe nyomta. Azt mondta, azonnal fussak innét, vigyázzak a húgomra és még a pataknál se merészeljek megállni, hanem fussak tovább, be az erdőbe.
Vadul dübörgő szívvel húztam magam után rémült húgom. Arcán könnycseppek folydogáltak. Hátratekintve láttam, ahogy a Rettegett alattomos módon aggódó anyám mögé lép, s egy hanyag mozdulattal belemélyeszti kardját. Anyám mellkasán kilátszódott a penge több mint a fele. Zokogva tiltottam meg Rue-nak, hogy hátranézzen. De ő megtette.
Épp ebben a pillanatban gyújtották fel a házunk. Teteje lángolt, mint a máglya. Rue a babáját siratta. Mindenáron vissza akart érte menni, de nem engedhettem. Kézbe kellette vennem, hogy egyáltalán haladni tudjunk.
Már a patak mentén szaladtunk. Egészen addig észre sem vettem, hogy maga Blake üldöz bennünket, a halkabb járás miatt lovát hátrahagyva. Addigra már az én könnyeim is eleredtek. Alig láttam valamit, a lábaim majd’ leszakadtak, s még kezeimbe is fájdalom szökött.
Darton utolért. Hajamnál fogva rántott vissza. Rue kiesett a kezemből, s kétségbeesetten kiáltozta a nevem. Blake-t mindez nem érdekelte. Hatalmas erővel dobott vissza a földre, s mondott valamit, hogy miért nem öl meg. Bezzeg Rue-t…!
A húgom felé lépkedett. Szegény lány még csak tíz éves volt. Darton őt ezúttal felrántotta a földről. Rue vékonyka teste remegve lógott az ő vasmarkaiban. Élvezettel nyalta körbe cserepes száját, majd mikor végzett e mozdulattal, hatalmasra nőtt szemfogait belemélyesztette a húgom nyakában. Rue arca eltorzult a fájdalomtól, torkát szívszaggató sikoly hagyta el. Vele együtt kiáltoztam, miközben felálltam, s könyörögtem, legalább őt hagyja meg nekem. De nem tette. Húgom még élt, midőn az ő gyermeki szívébe is belemélyedt a penge. Gyönyörű, babakék szemei fennakadtak. Végül ugyan oly fátyolossá lettek, mint az elejtett szarvaséi.
Vöröslő szemekkel fordult felém, állán vér csordogált. Olyasmit mondott: szép lettem, nem is hitte volna, hogy egyszer ennyire jól fogok kinézni, amilyen rút voltam születésem éjjelén.
Eztán mögém lépett. Azt reméltem, velem is végez, miképp a falu minden más tagjával is. Szerettem volna, ha belőlem is lakmározik, majd engem is szíven döf a kardjával.
Ehelyett éles körmeivel feltépte fűzöm, s ismét a földre dobott. A fenekemre ült, s éles karmaival valamit belekarcolt a hátamba. Fájt, elmondhatatlanul, mert a sebek oly mélyek voltak, hogy már-már egész a csontjaimig hatoltak. Mikor készen lett, azt mondta, maradjak így. Nem volt erőm ellenkezni, minden egyes gondolatommal a halált szólongattam – hasztalan. Darton vizet merített a patakból. Hatalmas tenyere közt nem folydogált szanaszét.
Fölém hajolt, s kis szünet után rám folyatta keze tartalmát. Azt hittem, szörnyet halok. Elmondhatatlanul forró volt, szinte sistergett a bőröm. Ahogy utóbb kiderült, ez azért volt, mert a víz vöröslő viasszá lett, s azt folyatta a sebbe. Ekkor elájultam, s abban bíztam: örökre.
De nem így lett. Másnap reggel ugyan azon a helyen ébredtem. Rue élettelen teste kifacsart pózban hevert a fűben, s a szokatlan meleg miatt addigra már nyüzsögtek rajta a férgek. Fogalmam se volt arról, hogy mihez kezdjek...
Mire észbe kaptam már könny csordogált az arcomon. Ajkaim, végtagjaim remegtek az emlékektől, s nem értettem, mire volt ez jó. Elhomályosult szemekkel néztem fel a Lordra, ki mindeközben teljesen megváltozott.
Szemei haragban úsztak, ajkai fintorba torzultak a mérhetetlen gyűlölettől és dühtől. Kezei ökölbe szorultak, s olyannyira görcsösen tették ezt, hogy körmei a húsába vájtak, s kiserkent a vére.
Kár lenne értük, gondoltam magamban. Ezért remegő végtagommal tétován kibontottam öklét. Látszólag meglepte mozdulatom, mindazonáltal felhagyott ténykedésével. A saját maga keltette sebek gyorsan behegedtek, míg végül az is eltűnt.
- Nos, Lordom, érdekli még valami? – kérdeztem, kissé elgyötört hangon.
Időközben elvettem kezem, s ismét a viaszos cseppeket piszkálgattam.
- Mit mondott, miért nem öl meg téged? – hangzott a kérdés.
Gondoltam, hogy érdekelni fogja, ám szerettem volna, ha nem kérdez rá.
- Blake Darton azt mondta, azért nem végez velem, mert a saját vérének megölését már a vámpírok törvénye is bünteti, nem csak a halandóké.
- Kije vagy neki?
- Nem tudom. Remélem, csak bogarat kívánt ültetni a fülembe, és semmilyen más kapcsolatban nem állunk, csupán annyiban, hogy minden erőmmel a halálát kívánom okozni.
- Ne reménykedj benne… - merengett el Cynric, mire én felkaptam fejem. Kesernyésen elmosolyodott, majd arca ismét elkomorult. – Vedd le a fűződ!
- Tessék?! – csattantam fel.
- Látni akarom a hátad. Szóval vedd le!
Némán engedelmeskedtem, persze előtte még gondosan hátat fordítottam, nehogy bármi mást láthasson…

[Gwen]

Uh, ez nagyon durva. Szegény Helena... annyira jól leírtad, amikor visszaemlékezett, az ember teljesen bele tudja élni magát. Eszméletlen. ^^
Olyasmit mondott: szép lettem, nem is hitte volna, hogy egyszer ennyire jól fogok kinézni, amilyen rút voltam születésem éjjelén. - ez azért érdekes... na, én inkább nem mondok semmit. De azért amiket ez a Blake művelt... Megértem, hogy meg akarja ölni. De kíváncsi vagyok, mit karcolhatott Helena hátába... most már egyre jobban érdekel ez az alak. xD

[Franky]

Áhh itt vagyok ám, olvasom énis! ^^'
Egyszerre sugárzott magából veszélyt, szigort, mogorvaságot, s mégis: vajmi megmagyarázhatatlan emberiséget és szenvedélyt.
ez annyira tetszett *-* meg a Lord reakciója is a végén.
és basszus o.O Blake naon durva. áhh. megölni egy 10 éves gyereket??? ááh... és basszus Helenának végig kellett nézni o.O
dede azt nem értem h ha Helena Blake rokona, akkor a húga meg az anyja mértnem az? vagy ezt ő se tudja? xD
egyre kíváncsibb vagyok h mi kerekedik ki ebből az egészből... van pár érdekes és egyelőre megválaszolatlan dolog a történetben.. ^^
és nekem is nagyon tetszett a visszaemlékezős rész, hihetetlen h milyen pontosan leírtad.
<3

[Đođđy]

Uh, ez nagyon durva. Szegény Helena... annyira jól leírtad, amikor visszaemlékezett, az ember teljesen bele tudja élni magát. Eszméletlen. ^^
Olyasmit mondott: szép lettem, nem is hitte volna, hogy egyszer ennyire jól fogok kinézni, amilyen rút voltam születésem éjjelén. - ez azért érdekes... na, én inkább nem mondok semmit. De azért amiket ez a Blake művelt... Megértem, hogy meg akarja ölni. De kíváncsi vagyok, mit karcolhatott Helena hátába... most már egyre jobban érdekel ez az alak. xD

Köszi ^^ És nyugi: előbb-utóbb ki fog derülni, hogyan is értette Blake ezt a mondatot. Annyit azért elárulok, hogy én már tudom x)
És.. a karcolás most kiderül. Meg azt is, hogy mit is jelent.
Mégegyszer köszi

Áhh itt vagyok ám, olvasom énis! ^^'
Egyszerre sugárzott magából veszélyt, szigort, mogorvaságot, s mégis: vajmi megmagyarázhatatlan emberiséget és szenvedélyt.
ez annyira tetszett *-* meg a Lord reakciója is a végén.
és basszus o.O Blake naon durva. áhh. megölni egy 10 éves gyereket??? ááh... és basszus Helenának végig kellett nézni o.O
dede azt nem értem h ha Helena Blake rokona, akkor a húga meg az anyja mértnem az? vagy ezt ő se tudja? xD
egyre kíváncsibb vagyok h mi kerekedik ki ebből az egészből... van pár érdekes és egyelőre megválaszolatlan dolog a történetben.. ^^
és nekem is nagyon tetszett a visszaemlékezős rész, hihetetlen h milyen pontosan leírtad.
<3

Neked is köszönöm!
Igen, megölt egy 10 éves gyereket. És az anyja meg a húga azért nem a rokona, mert... na majd az is kiderül Természetesen én ezt is tudom, és ezek a dolgok direkt lettek így leírva. Milyen lenne az, ha röktön az elején minden kiderül?!
<3

[Đođđy]

6. Fejezet: Rae Nevin
Cynric tűnődve morgott párat, s magam előtt látni véltem, ahogy vizslató tekintete szinte leégeti a bőröm. Sokáig csupán ült, engem nézve. Majd tétova érintést éreztem hátamon, s tudtam: Culver épp körülrajzolja a részletesen kidolgozott mintát, melynek alakjáról csupán sejtésem akadt. A gond csupán annyi volt, hogy keze nyomán a seb újból égetni s fájni kezdett – meglehet, immáron nem olyannyira, ahogy még régebben.
Felszisszentem, fűzőmet tartó kezem idegesen remegni kezdett, s ugyanakkor megint végigfutott gerincem mentén az a kellemes borzongás. Mégsem változtam át, hogy’ tehettem volna?
- Van sejtésed arról, hogy Darton mire kötelezett téged azzal, hogy a hátadba véste ezt a jelet? – hallottam borzongató hangját.
- Lordom, igazság szerint azt sem tudom, mi az, amit ábrázol az a minta – feleltem, vállam fölött hátrapillantva.
A férfi tekintete már-már égette pillantásom. Szemeiből néhány röpke percre eltűnt a szigor s az ellenszenv. Kis időre felváltotta e két tulajdonságot a meghökkentség, és az aggodalom. Ám azt már nem tudtam, az utóbbit ki, illetve mi is érdemelte ki – személyem, vagy csupán maga a – még ismeretlen – tény.
- Blake egy keresztet vésett a bőrödbe, melyen egy kígyó tekergőzik – szólt, kevésnyi tűnődés után. – Így már van fogalmad arról, mit is követel ezzel a jellel tőled?
Ó, hogy ne lett volna?! E jel azt tudatta a viselőjével, s másokkal, hogy Blake Darton eldöntötte, ki az egyedüli, ki végezhet vele. Bárki más, aki próbálkozik a megölésével, az teljesen biztos, hogy kudarcot vall: csak én vagyok rá felhatalmazva, hogy fejét vegyem. S e tett alól nem akadhat felmentésem: meg kell, hogy öljem, s ezt ő maga akarta így.
- Igen, Lordom – szóltam. – Így már van.
- Helyes. Illetve koránt sem az. Ezzel jelentősen aláástad a terveimet – bár ez már akkor megtörtént, mikor megpillantottalak.
- Higgye el: én sem így akartam. Hisz’ nekem nincs elegendő erőm ahhoz, hogy megölhessem. Ezért szerettem volna az ön segítségét.
- Szóval így már nem is kívánsz velünk tartani? – tette fel a kérdést, mellyel jócskán meglepett.
- Nem ezt mondtam, uram. Az esetben, ha még így is hajlandó elviselni a társaságomat, természetes, hogy önökkel tartok.
- Helyes – morgott ismét. – Bizakodtam abban, hogy ettől még nem hiszed azonnal azt, hogy nem kívánok szenvedést okozni neki.
- Attól tartok, ugyancsak nem értem önt, Lord Cynric – motyogtam orrom alatt.
- Ezzel a jellel Blake csupán azt szabta meg, ki az, aki elveheti tőle förtelmes életét. Nem jelenti azt, hogy a halála előtt nem lehet őt alaposan kifárasztani, illetve jelentősen megkínozni. Tehát, mindez azt jelenti…
- Hogy mielőtt én megölném, ön nyugodt szívvel kedvére szórakozhat vele – ez a jel nem befolyásolhatja e tettét – fejeztem be mondatát.
- Pontosan… - helyeselt.
Feszült csend ereszkedett ránk. Egyikünk se mozdult. Fűzőm még mindig félig kibontva tartottam kezemben – hátam csupaszon, ültömben is büszkén tartva. Gerincem immáron nem remegett, miképp kezem se tette.
- Khm… Lordom, már visszavehetem a fűzőm? – kérdeztem néhány perc múlva, s úgy tűnt, erre Culver is észhez tért némiképp.
- Tedd, amit jónak látsz – hagyta rám, ezzel igencsak meglepve engem. Mindazonáltal visszavettem ruhám, majd idegesen felpattantam ültemből. Egyre csak nehezülő szemhéjakkal néztem körbe ismét a szobában, s riadtan állapítottam meg: csupán egy ágy árválkodik a sarokban, s az is oly keskeny, hogy egy embernek is irdatlan tehetség szükségeltetett a rajta való fennmaradáshoz – nemhogy kettőnek.
- Uram, csak egy ágy van – szólaltam meg hirtelen, kissé tán ideges hangon.
- És? – kérdezte visszanyerve önmagát, a megszokott, goromba hangnemben. Nem tűnt úgy, hogy különösképp érdekelné a dolog. – Ne reménykedj: én nem alszok a földön. Az esetben, ha neked nem felel meg az, hogy velem együtt kell aludnod, tedd e tevékenységet a padlón – a csótányok biztos nagyon fognak kedvelni.
- Köszönöm, Lordom, ön igazi úriember – feleltem gunyorosan.
- Egy szóval sem említettem, hogy annak tartanám magam. – Szeme vészjóslón villant meg a gyertyák fényében, s mégis: arca rezdüléstelen és érzelemmentes maradt. Szinte csodáltam, hogyan képes erre, ám akkor villámcsapásként jöttem rá a valószínű megfejtésre: túl hosszú ideje él már ahhoz, hogy ilyesféle gyermeteg csipkelődésekre komolyan reagáljon. Így hát megfogadtam magamban: ezentúl figyelmeztetem magam, mielőtt még megszólalnék, hogy a Lord alighanem az ük ükük dédapám is lehetne, s valóban megjárna neki a tisztelet.
- Ugyancsak elnézését kérem – szóltam hirtelen, s ezúttal ő lepődött meg. – Örülhetek, hogy egyáltalán ágyban alhatok.
Ekkor kopogás hallatszott az ajtón.
- Gyere be, Frank – mondta a Lord, s kis habozás után valóban a kamasz dugta be fejét az ajtón.
- Elnézést uram, de odalent most szolgálják fel a vacsorát. Tudom, önnek nincs szüksége efféle étkekre, de Helenának nem ártana, ha enne valamit.
- Igazad van, Frank. Menjetek. Addig én is valami harapnivaló után nézek – felelt Culver, s ezzel Frankie mellett elhaladva kilépett az ajtón. Csizmájának talpa halkan koppant a padlón, minden egyes lépésénél, engedelmesen. Végül én és Frank leindultunk, étkezési szándékkal.
Odalent pedig semmi sem változott, mióta utoljára jártunk ott. A tekintetek és a szagok, valamint a dobhártyaszaggató kiáltozások nem szűntek meg, még csak nem is szelídültek valamelyest. Csupán a meggyújtott fáklyák és az ittas vendégek száma növekedett.
A kamasz társaságában az asztalhoz ültem, melyet ez idő alatt összetoltak a többivel – hogy mi okból, az még számomra is rejtély volt.
Kint szinte semmi nem történt, mely lényeges lett volna. A sötétség burokként vette körbe a vadul táncoló fákat, bokrokat, virágokat és minden mást. Mély árnyékot vetett a durván vésett házak falaira, s a ténfergő élőlények testére. Borzongással töltötte el a tudatlan emberek lelkét.
Körülöttem mindenki hangoskodott, egyedül tán Frank volt az egyetlen, aki hozzám hasonlóan szótlan ült a mindenfélékkel telepakolt asztal előtt. Az említett tárgyon ernyedt húsú sültek, feketéllő, diónyi krumplik, valamint jobb állapotban leledző gyümölcsök – vöröslő almák, sárgálló banánok, s zöldellő szőlőszemek - sorakoztak. Boroskancsók váltogatták egymást, alighanem félpercenként.
Fáradt s megadó sóhaj kíséretében nyúltam az egyik gyümölcsöstál felé.
S midőn beleharaptam az egyik hívogató szőlőszembe, hatalmasat csalódtam. Az ízletesnek tűnő falat ugyanis cseppet sem hasonlított állítólagos mivoltához – ellenben sokban egy frissen pottyantott lócitromhoz. Éppen ezért beletörődve helyeztem vissza a tálkát régebbi helyére, s többé még csak véletlenül se tévedt oda a pillantásom. Franké se tett így, helyette a fiú inkább befogott orral igyekezett lenyelni egy rágósnak ígérkező, szinte bűzös húsfalatot.
Háttal ültünk a fogadó ajtajának, így csupán hallani véltem, mikor az említett tárgy éles nyikorgások közepette kitárult. A körülöttünk nagyban mulatozó fogatlan népség hirtelen és váratlanul, egy emberként hallgatott el, s irányította tekintetét a belépőre. Én csupán azért nem tettem ezt, mert azt hittem, Cynric érkezett meg rövidre sikeredett lakomájáról, s őt bámulják meg ismételten. Ám mint tudjuk: hinni a templomban kell.
Frank is tekergette a nyakát, méghozzá olyannyira, hogy már-már csodának számított az, hogy nem roppant ketté a heves csavargatásoktól.
A férfi lépteinek ritmusából biztosra vehettem azt, amit már sejteni véltem: mégsem a Lord az. Érdeklődésem menten felgyulladt, midőn erre rájöttem, mégsem fordultam meg. Sokkalta több volt bennem a méltóság, mintsem hogy ily’ gyermeteg módon bámuljak meg egy embert.
A csizmák halk koppanásai abbamaradtak, s árnyék vetült egyenes háttal üldögélő testemre. Tudtam, az érkezett mellém kíván ülni, ám én nem feltétlenül akartam így. Éppen ezért is fogtam oly’ szorosan az oldalamon még nyugodtan pihengető kard markolatát.
- Elnézést, szabad ez a hely, szép hölgy? – hallottam hátam mögül egy magasabb férfihangot, mint amilyen Cynricé. S ez a tónus egyáltalán nem mért rám különösebb hatást. Megszólaltakor semmi mást nem éreztem, mint azt, hogy – akárcsak Culver velem szemben – ne bízzak meg benne azon nyomban.
- Ha nem is látta még arcom, mégis honnan tudja, hogy nem-e vagyok rút, mint a varangyos béka? – kérdeztem színtelen hangon, s a férfi leült mellém.
- Ó, ilyesmit megérez a férfiember, kedves… ki is? – érdeklődött, tán túlzott udvariassággal.
- Hívjon csak Mirandának – hazudtam nevemről szemrebbenés nélkül, mire Frank kérdőn s rosszallón nézett rám, ám én csak leintettem, jelezvén: tudom, mit teszek, felesleges izgulnia. – És ön?
- Oh, milyen faragatlan is vagyok…! A nevem Rae Nevin. – Szemében furcsa szikra gyúlt, olyasmi, melyet csupán csak ő érhetett. Nem tudtam tisztán ki venni, mi lehetett az. Egyszerre volt veszélyes és játékos, kissé tán komolytalan. Egyszerűen nem tudtam meghatározni, s ez aggasztott, egyszersmind idegesített.
Szeméről elemelve tekintetemet észrevétlenül mértem végig. Haja fekete volt, rövidre nyírt, frufrujánál néhány tincs hosszúra engedve, rakoncátlanul. Szemei barnák, titokzatosak, kissé idegennek tűnőek, mint aki valami furcsa oknál kifolyólag kiszeretett a világból, esetleg fordítva – a világ belőle. Öltözéke nem vallott szegénységre, ám túlzott gazdagságra sem. Fehér inget viselt, fekete nadrággal és bőszárú csizmával, melybe a széken ülve tökéletes belátást kaptam, s nem is csalódtam a látványban: egy nagy gonddal készített tőr lapult benne. A tárgy még inkább feltüzelte kíváncsiságom. Tudni akartam, mit keres itt.
- És mondja, uram, mi járatban van erre? – szóltam.
- Mondjuk úgy, hogy a munkám hozott ide, ám egy kissé megakadtam – hangzott a felelet.
- És mivel foglalkozik, jó uram?
- Ez igazán bonyolult, hölgyem. Fogalmazzunk úgy, hogy megszabadítom a környéket néhány nem kívánatos személytől. Bár, ha jobban belegondolok, némelyikük már nem is ember, sokkalta inkább valami megtébolyodott, vérengző vadállat… - mélázott el.
- Uram, kikre gondol ön?
- Nem is tudom, hogy elmondhatnám-e kegyednek. Lehet, hogy a kapott választól megijed, bár… igazság szerint nem ilyennek tűnik.
- Biztosíthatom: egyáltalán nem vagyok ijedős. Szóval?
- Hisz ön a vámpírokban?
A kérdés jócskán meglepett, olyannyira, hogy hirtelenjében nem is tudtam rá mit válaszolni. S legnagyobb szerencsémre – vagy pont hogy bánatomra? – éppen ekkor lépett be az ajtón Cynric. A mellettem ülő férfi és az ő pillantása összefonódott, már-már gyilkolták egymást. Arcukról, tartásukról áradt a düh és a harag, melyet egymás iránt éreztek.
Culver kimért léptekkel elindult felénk. Nyugodtan üldögélve vártam, hogy odaérjen hozzánk. Csupán sejtettem, hogy mi fog most következni…