Hát, köszönöm ezt a rengeteg kommentet, az önbizalmamnak igazán jót tett xD
Mindenesetre folytatás! Lehet tapsikolni, öröm- és esőtáncot járni!
------------------------------------------------------------------------
A Nap eleddig soha nem látott módon sütött be az ablakon, s aranysárga fénye egyenest alvó testemre irányult. A kellemes, bizsergető melegség hamar csapódott át kényelmetlen, szúró égetéssé, s az érzet arra kényszerített, hogy kelletlenül, álmosan üljek fel a puha ágyon.
Tavasz közepe ellenére az időjárás legalább oly szeszélyes volt, mint maga a tenger. A varjak még mindig nem voltak hajlandóak tovaröpülni, makacsul, vadul krákogva boldogították az utálkozó népeket, a tudat ellenére, mely szerint réges-rég máshol lenne a helyük.
Hamar elöntött az éberség, csupán annyi kellett hozzá, hogy eszembe jusson: a mai napon Blake keresésére indulunk.
Már-már gyermeteg izgatottsággal keltem fel ágyamból, s kanyarítottam fel éjfekete köpenyem. Hosszúszárú, szintén fekete csizmámat ágyam mellett hagytam, s mit sem törődve az illendőséggel, mezítláb lépkedtem a szoba csöndjében. Csupán az alváshoz használt, falatnyi alsóruha leledzett rajtam – azon kívül semmi –, s további ruháim az ajtó melletti széken tornyosultak, szinte tökéletes precizitással összehajtogatva.
Sietve kaptam utánuk, egyáltalán nem szerettem volna, hogy bárki is belépjen az ajtón, s ilyetén öltözetben nyisson rám. Az éjszakai mozgást megkönnyítendő, minden egyes ruhadarabom koromfekete volt.
Kezeim remegtek a furcsa érzettől, s e tényező kissé megnehezítette az öltözködést.
Végül sikerült magamra öltenem testhez simuló, vékonyka nadrágom, s fölé cikk-cakkos szoknyám, majd végül rácsatolnom kardom, melyet mindeddig köpenyem takart a kíváncsi szemek elől. Már csupán fűzőm hiányzott, melyet elől kötéses fajtája lévén mellkasomon sötét szalagok díszítettek, no meg a kényelmes bőrcsizma.
Elkészültem. Most már csak az a kérdés foglalkoztatott: vajon fel is? Felkészültem arra, hogy kitudja mennyi ideig, Lord Cynric és Frank társaságában üldözzem Blake Dartont, míg végül sikerül őt megölnöm, felnégyelnem és széttépnem?
Ekkor kopogtak ajtómon, s ugyanazon pillanatban Frank furakodott be rajta, akár a tornádó. Valósággal becsapódott lépte nyomán a szerencsétlenül járt tárgy, ám a fiatal fiú ezzel mit sem törődött. Kíváncsian, egyszersmind zavartan időzött el rajtam tekintete, s ez meglehetőst frusztrált. Hosszas idő elteltével torkot köszörült, majd megkérdezte:
- Kész vagy?
- Igen, mehetünk – adtam azonnal a feleletet, s kiléptünk az ajtón.
Frank csodálkozva nézte kardom, melynek markolatára kereszten tekergőző, fogait fenyegetőn meresztő kígyót vésett készítője, s mindezt színezüstből. A hüvelyen fekete selyemszalag futott végig, végén engedelmesen lehullva, a légáramlatokon szárnyalva.
A csodálkozó tekintet látván végtagom önkéntelenül siklott a markolatra, s az tökéletesen beleillett kezem vonalába. A kard már-már lüktetett és pulzált, hallottam lélegzetét, halk sóhajait, s olyankor, mikor használni kényszerültem, éreztem hófehér bőrömön néma, forró könnyeit is.
A fiú hátat fordított nekem, hanyag kézmozdulattal jelezte számomra, kövessem. S én így is tettem.
Leértünk a nappaliba, ám ahelyett, hogy tovább mentünk volna, Frank megtorpant. Mögötte elmélyülten tanulmányoztam a kastély festményeit, tárgyait, így kevesen múlott, hogy nem ütköztem vékonyka vállába.
- Jut eszembe, van lovad? – kérdezte, mire én némán ráztam fejem. – Sebaj, az istállóban van bőven, kaphatsz onnét, ha megfelel.
- Köszönöm – mondtam.
Szélesre tárta a kastély bejárati ajtaját, s azon hömpölygő folyó módjára tört be a fényáradat, elárasztva az egész épületet, melynek ablakait mind sötét függönyök takarták. Az építmény előtt egy fekete meg egy világosbarna ló állt. Előbbi sörényét fehér-ezüst csíkok díszítették, s szemei időnként vörösen villantak meg. Azonnal tudtam, ez bizony Cynric hátasa, ha nem rögtön ő maga, állati formában.
Ám még mielőtt komolyabban is fontolóra vehettem volna e feltételezést, az említett megjelent a bejárati ajtó küszöbén. Sápadt bőrén szinte szikrákat szórt a napfény, s mindezt kiemelte koromfekete öltözéke. Derekán ugyan csak kard libegett, viszont másik oldalán ezüstös pisztoly csillogott, részletesen kidolgozott rózsákkal díszítve. Midőn meglátott, telt ajkai futó fintorra húzódtak, ám amilyen hamar jöttek, olyan gyorsan tűntek tova.
- Gyere, megmutatom a lovakat – szólt mögöttem Frank, s elindult a kastély mellett tornyosuló, kövekből emelt épület felé, mely alighanem az istálló lehetett, ámbár az említett helyiségbe nem léptünk be.
Még a karám mellett sétálva szembetaláltam magam egy gyönyörű hátassal, s lehetetlenségnek tartottam, hogy ne azzal az álltattal lovagoljam végig az utat.
A ló fekete volt, szőre kékesen csillámlott a napfényben. Sörénye lobogott a szélben, ahogy szinte villámként vágtázott a dús fűben, s már-már úgy tetszett: szárnyalva táncol. Patái nyomán enyhén meghajoltak a hosszúra nőtt kalászok, mégis hangtalanul, fenségesen haladt egyre előrébb és előrébb.
- Acel gyönyörű állat, ám amilyen szép, legalább oly konok. Nem fog a hátára engedni, ha nem tart szimpatikusnak – teljesen mindegy, hogy te mennyire szeretnéd, s hogy milyen erővel próbálkozol rá feljutni.
- Értem. De szeretném megpróbálni, legalább egyszer.
- Ahogy gondolod - szólt Frank, s két ujját szájába véve füttyentett egyet.
Acel unottan, mégis éberen felemelte fejét, hegyezte fülét, végül felénk vette az irányt. Halk patadobogás kísérte útját, egész addig, amíg szolid horkantások közepette meg nem állt előttem. Fürkésző tekintettel mért végig engem, és sötét szemeiből felfoghatatlan emberiség s méltóság sugárzott.
- Fenséges… - motyogtam orrom alatt, kitágult szemekkel.
Lassan s óvatosan emeltem fel jobb kezem, hagytam, hadd szaglássza meg. Szerettem volna végigsimítani selymes szőrén, szügyén és orrán, ám vártam, hogy ő tegye meg a kezdő lépést. S végül bekövetkezett: fejét tenyerembe hajtotta, szemhéjait lustán leeresztette. Néhány perc múlva felemelte okos fejét, majd úgy helyezkedett, hogy hozzáférhessek hátához, s ráülhessek.
- Légy óvatos. Még mindig nem döntött – intett óvatosságra Frankie. – Valóban hatalmas dolog, hogy a hátára enged, ám rendszerint ilyenkor ledobálja magáról az embereket, azok ugyanis nem bírják az ő tempóját.
- S mondd csak, farkas már ült rajta? – kérdeztem.
- Még nem, így nem is tudom, hogy mit fog tenni. Lehetségesnek tartom, hogy érzi, te más vagy, viszont ez egyáltalán nem biztos. Az is meglehet, hogy úgy véli, az átlagosnál kicsit jobban értesz a lovakhoz, s csupán ennyi.
Rálendültem, s szőrén ültem meg, mindennemű segélyeszköz nélkül. Széles s izmos hátáról szemlélve teljesen másmilyennek tűnt a világ: sokkalta kisebbnek, s ez vajmi megmagyarázhatatlan örömérzettel töltött el. Odafent kiélesedtek érzékeim: minden hang sokkalta élesebben és hangosabban jutott el agyamig, s szemeimmel olyan részletesen láttam a dolgokat, akár a sas, mikor a magasból szemléli zsákmányát. Szaglásom ellenben nem változott – az minden formámban ugyan oly jól szolgált, ellenben egyensúlyom sokat javult néhány másodperc leforgása alatt. Combjaim magabiztosan fogták át a vaskos testet, s az hirtelen, figyelmeztetés nélkül indult el alattam.
Normális ember azonnal leesett volna a komisz állatról, ám én fennmaradtam. Vigyázva kapaszkodtam Acel sörényébe, miközben szárnyaltunk a levegőben. Az állat időnként fel-feldobálta farát, esetleg váratlanul lefékezett, avagy fordult élesen egyik irányból a másikba. Mégis, a próbatétel végére diadalittasan ültem az enyhén kifáradt ló hátán.
- Ez sem jelenti azt, hogy megbízhatunk benned – hallottam egy ismerős hangod az istálló felől.
Cynric komor arccal sétált felénk, csizmája valósággal gyilkolta a fűben rejtőző bogarakat s más élőlényeket. A Nap hátulról világította meg, s az én szemszögemből felettébb nem eviláginak tűnt.
- Nem tudom, mivel bizonyíthatnám be számára, Lord Cynric. Úgy látom, a szavam nem elég számára.
- Valóban nem. S hogy mivel bizonyíthatnád? Az égvilágon semmivel. Soha nem fogok megbízni egy hitvány farkasban.
- Lord uram, egyáltalán nem értem, miért ócsárolja a Keanéket, mikor is köztudott: a maga fajtája sem jobb, sőt sokkalta rosszabb. Az én fajtám nem gyilkol ártatlanokat, hát az öné?
- Senki sem ártatlan, ezt jobb, ha már most az eszedbe vésed – mordult fel a férfi. – Most azonban induljunk, különben itt hagyunk.
Nem vesztenék vele sokat, gondoltam magamban, ám persze ki nem mondtam. Hisz sokkalta egyszerűbb és kényelmesebb volt számomra, hogy a magam oldalán tudhattam egy vámpírt, még ha az épp oly kedves is volt velem, mint sziámi macska a vadászkutyával.
Alig észrevehető csípőmozdulattal indítottam el alattam Acelt, s ő ezúttal engedelmesen lépdelt a Lord nyomában, már-már azt a hatást keltve, mintha nem is én irányítanám. S talán valóban így is volt, ugyanis a ló oly érzékenyen reagált minden mozdulatomra, akárha ő maga is imígyen akarta volna.
A kastély előtt Cynric is felszállt a lovára, Frank viszont nyerget és kantárt hozott számomra. Midőn felraktam a kapott kellékeket Acelre, Frank is fellendült a világosbarna lóra, végül pedig kivágtáztunk a birtok majd’ két méter magas, kovácsoltvas kapuján, magunk mögött hagyva a lovakat.
Alattunk porzott az út, hátasaink patái időnként méretes fűcsomókat szakítottak ki a száraz talajból. A kora reggeli idő végett a levegő kellemes volt: a Nap melegített minket, s a langyos szellő le-lehűtötte felhevült testünk, s ennek a lovak is örültek.
Szerző: Franky » 2009.05.15. 17:54 
De komolyan. Annyira tetszik. Könyvet nem akarsz kiadni? 
De ettől függetlenül nagyon jó az egész ^^
