Ez a történet értelem szerűen nem MCR-s, de remélem ettől még lesznek olyanok, akik olvasni is fogják. A sztori már megjelent a honlapomon, de gondoltam ide is felrakom. Kérek szépen kommenteket, kritikákat, bármelyik fajtát, csak lehetőleg építő jellegűek legyenek
Ja, a sztori vámpíros/farkasos, enyhén véres, viszonylag akciósos xP
Jó szórakozást! ^^
Ui.: Néhány nevet kölcsönvettem... xD Azt nem kell komolyan venni, mmint az alakok nem úgy néznek ki, mint Helena meg Frankie, csak nem tudtam mit kitalálni... Ezért bocsesz is... :S
I. Fejezet - I. Oldal
II. Fejezet - I. Oldal
I. Fejezet: Holdfény
Az éjszaka oly sötéten borult a már alvó londoni városkára, mint a hátamon lengedező köpeny, mely szárnyát bontogató holló képét keltette az emberi elmében. A régi templomtorony legyőzhetetlenül, rendíthetetlen erővel csörtetett mindinkább a kereklő Hold felé, melyet magába zárt a vörösség. A toronyóra elég kései időt mutatott, s ember ilyentájt soha nem járta az utcákat, lévén azok túlságosan veszélyesek.
Gerincemen kellemes, jóleső borzongás futott végig, mikor szemeim a kereklő égitestre emeltem, s eközben éreztem azt is, miképp testem átalakul, megváltozik. A törékeny női testben megbúvó alak helyét felváltotta egy éjfekete farkas, s bizony az voltam én…
A levegőben terjengő szag mind erősebbé és erősebbé vált, szállt a szél szárnyán, s felkúszott orrlyukaimon, majd eljutott agyamig. Gyomrom összeszorult a kellemetlen érzettől, s nem bírtam megállni, hogy ne hallassak vészjósló morgást, mely már-már hihetetlen indulattal szakadt fel torkom mélyéből.
A szag az erdő felől jött, onnan, hol mindent körülvesznek az árnyak, s ahova még a szél is sikítva repíti tova híreit. Ám nem volt választásom, s őszintén szólván nem is nagyon óhajtottam, hogy legyen kibúvó cselekedeteim alól, így magabiztosan szaladtam a fák sűrűje felé, s midőn elértem azt, lépteim lassabbra, megfontoltabbra váltottam. Füleimet hegyezve járkáltam a sivár gallyak, szúrós fenyők s hajladozó cserjék között. A fák ágain egy-két madár tekintett rám lustán, mégis éber tekintettel. Szarkák mutogatták párjaiknak csillogó-villogó tárgyakkal díszített fészkeiket, hollók, varjak krákogtak nekem fenyegetőző üzeneteket rekedtes hangjukon.
Talpam alatt semmiféle akadály nem akadt, mi bármely hangot adhatott volna – úgy haladtam a sűrű rengetegben, mint szellem az elhagyatott sírok között. Tisztán hallottam ellenben minden mást, mi körülöttem zajlott, még olyasmiket is, melyeket az emberi fül képtelen észlelni. Kissé megdolgoztatva hallószervem, még a tőlem húszméternyire meglapuló nyúl szívdobbanásait is kiválón kivehettem, s a képzeleterőt magamhoz hívva magam elé idézhettem az ereiben száguldozó vérfolyam zubogását is.
A szag egyre erősödött, ahogy mind beljebb kerültem a sötétséggel bevont, kísérteties hangulatú erdőben. A levegő lehűlt, s a szél búcsúcsókot lehelt a fák lombjaira. Azok levelei suttogásszerűn köszöntek neki vissza, mikor az éjszaka folyamán még utoljára összesúrlódtak egymáson, s egy ideig néma csend uralkodott környezetemben, míg végül mindezt meg nem törte valaki szapora légvétele, dübörgő szívverése. Félt, ha jól tudtam kivenni mindebből.
Lépteimet felgyorsítva törtettem előre, s aztán megpillantottam két embert. Egyikük arcát láttam csupán jól: egy fiúét, ki kissé megilletődve bámulta a fölé magasodó alakot. Talán tizenöt, ha lehetett. Kitágult szemekkel meredt az előtte álló férfira, kezeivel az avarban megtámasztva testét. A férfi ruházata sötét volt, mint az ember legrettegettebb rémálmainak zuga, s tartása vajmi ismeretlen hatalommal ruházta fel, mely bárki szemében képes volt alázatot s tiszteletet kelteni, a félelemről nem is beszélve.
A szaga olyasmi volt, mint Blake-é, a férfié, ki megölte szüleim, s kinek ugyan azon éjszakán, mikor mindez megtörtént, megígértem, hogy végzek vele. Teljesen olyannak tűnt… Olyannyira beleéltem magam a képzelgésbe, miszerint ma végre sikerült őt megtalálnom, olyannyira elmerültem saját vágyaim tengerében, hogy más lehetőséggel nem voltam hajlandó számolni. S akkor apró szilánkokra tört szét mindennemű jókedvem – hasztalan jártam le mind a négy lábam, s szintén feleslegesen skáláztam, miközben vártam a szél feltámadását, hogy az hírekkel szolgálhasson számomra.
- Nem megmondtam, hogy meg se mukkanj, mikor azzal a szörnyeteggel társalgok?! – kiáltott fel a férfi, vádlón fordulva a fiú felé. Kezében fenyegetőn csillant meg a kard pengéje, s verte vissza a Hold fényét. – Ha akkor nem szóltad volna el magad, már rég megölhettem volna azt az átkozott Blake-t! Már réges-rég bosszút állhattam volna rajta!
Szavai villámcsapásként hasítottak lényembe, s a megdöbbentség halálos, bénító méregként áradt szét testem minden egyes rejtett pontjában. Agyamban a tudás és az értés fáklyája lobbant lángra – értettem, miért hatott oly megtévesztőn az a szag.
- Sajnálom, Lord Cynric – hajtotta le fejét a fiú, s még csak véletlenül sem nézett volna a férfi szemébe, ki még a bocsánatkérő szavak hallatán sem volt hajlandó megenyhülni. – Többet nem fordul elő, ígérem, de kérem… A frászt hozza rám, uram!
A hallottak végett a férfi megpördült tengelye körül, s a hátán hordott könnyű köpeny meglibbent kecses mozgása közben. Az ezüstösen fénylő kard oly tiszta volt, hogy pengéjén tisztán kivehettem saját, farkas tükörképem, mikor tulajdonosa hirtelen s erőteljes mozdulattal a földbe döfte. Pontosan egy lehullott virág kellős közepébe vájta, s az szinte már sírt, meggyalázott szépségét sajnálva.
Szemügyre vehettem a Lordot is. A férfi haja hollófeketén leledzett magas homlokkal megáldott feje tetején, s fehér-ezüst csíkokkal tele, félhosszasan verdeste széles válla vonalát. A már említett homlokon alig észrevehető ráncok jelentek meg az erőlködéstől, melyek szorosan egymás mellé kényszerítették a két dús, sötét szemöldököt. Az ívek alatt vérvörös szemek pásztázták a fákat, s a tekintet már-már rémisztőn hatott, mégis oly vonzó és csábító volt, hogy naphosszat képes lettem volna elmerülni azokban, s tanulmányozni őket. Orra határozott, egyenes vonalú volt, s alatta helyezkedett el dús alsó és felső ajka, melyek kétséget kizáróan arra születtek, hogy a szerencsés nőt csókokkal halmozza el, újra és újra. Ám mégis, valami megmagyarázhatatlan erő óvatosságra intett, amikor újra figyelni kezdtem száját, s hamarosan meg is pillanthattam okát – a majd’ két centis, minden bizonnyal halálos szemfogakat, melyek hófehéren meredtek a koromfekete éjszakába.
- Megijesztettelek, Frankie? – kérdezte Cynric a fiútól. – Ne haragudj… Nem állt szándékomban, ám tudod jól, milyen fontos nekem, hogy megölhessem Blake-t.
- Fontosabb, mint bármi más ezen a világon… - suttogta a fiú, szemében érthetetlen megértéssel és fájdalommal. – És én sajnálom, Lord Cynric, hogy elvettem öntől a lehetőséget. Esküszöm, hogy a következő alkalomnál ez nem fog megtörténni!
- Remélem is, Frankie – hagyta rá a Lord.
Hátrább léptem, úgy terveztem megfordulok s hazasétálok, ám talpam alá alattomos módon bekúszott egy éles kő, melyet eddig észre sem vettem. Megcsúszott rajta jobb hátsólábam, s felsértette puha bőröm. Torkomból halk nyüszítés hallatszott, mely emberül annyit tett volna: au! S erre Frankie és Cynric riadtan és meglepetten emelte fel fejét. Egyszerre fordultak irányomba, s szegezték rám szemeiket. Egy vörös meg egy méregzöld szempár méregetett engem, nem tudván mire vélni ittlétem. Azt hittem, a Lord menten felkapja kardját s lefejez, mivel hallgatóztam, ám ekkor rájöttem: az ő szemében csupán egy farkas vagyok. Épp megnyugodni készültem, mikor akaratom ellenére gerincemen ismét végigfutott a borzongás. Sietve ugrottam be egy közeli bokorba, s örültem, amiért előzőleg volt annyi eszem, hogy farkamhoz kössem ruházatom.
Mire észbe kaptam, már öltözékembe bújva, emberként kuporogtam a bokor tövében, s a lábamból patakzó vérfolyamot szemléltem. Nem fájt, csupán kellemetlen volt.
- A francba! – káromkodtam el magam, minek következménye az lett, hogy a két alak fölém magasodva nézett le rám. Mindkettejük szemében értetlenség tükröződött, míg végül Frankie felkiáltott:
- Egy Keane! – üvöltötte diadalittasan.
Megütközve néztem rá, s nem értettem, honnan tudja, miképpen hívják a fajtámat, hisz ezt csupán csak az tudhatta, ki vagy maga is farkas, vagy vajmi különös, agyafúrt kapcsolata volt egy Keanével. Nem hittem, hogy bármelyik is érvényben lett volna a fiú esetében.
- Egy farkas-lány! – adta a magyarázatott Frank a Lordnak, mire a férfi rám szegezte kardját. Egyenest farkasszemet néztem a fegyverrel, melyen ezúttal a Hold képét véltem felfedezni. Elmosolyodtam, teljesen akaratlanul.
- Ki vagy te és mit keresel itt? Talán kémkedsz? – kérdezte mogorván Cynric.
- Kedves Lord Uram, kérem szépen tegye el azt a pengét – szóltam udvariasan, s csakhogy nyomatékosítsam kérésemet, kezemmel finoman arrébbtoltam a kardot. – Egyébiránt a nevem Helena Grief, s nem, nem vagyok kém. Személy szerint gyilkolni jöttem ide, de mielőtt még félreértené: nem önnel vagy a fiúval szándékozok végezni, csupán azzal az illetővel, akivel ön is. Az ő szaga vezetett ide, ám csalódottan észleltem, hogy csupán ön az.
- Mit ártott neked Blake Darton? – hangzott az újabb számonkérés.
- Ne haragudjon, de ez magánügy. És egyben egy nagyon fájdalmas emlék is, melyet semmi kedvem megosztani önnel. Egy idegennel nem…
- Értem – morogta az orra alatt, majd elvette előlem kardját, s a hüvelybe csúsztatta. Tekintetét vérző lábamra szegezte, végül pedig drámain az égre. – Frank, segíts a hölgynek felkelni az avarból – szólt.
Frank így tett. Fölém hajolt, szőkés tincsei csiklandozták arcom, majd felhúzott a hideg földről. Jobbjával átkarolta derekam, míg baljával megfogta karom s a nyaka köré fonta. Dermedten néztem hol rá, hol pedig Cynricra, ám utóbbi pillantására sem volt hajlandó méltatni. Frank mindennemű erőlködés nélkül nyújtott számomra támasztékot, s jelét sem adta annak, hogy nehezére esne a feladat.
- Hozd utánam – adta a következő parancsot a Lord, majd elindult a koromsötét éjszakában. Köpenye repült a keletkezett légáramlatok szárnyán, s úgy tetszett, mint az égen szabadon repdeső, fenséges főnixmadár.
- Már elnézést, de… mégis hová visznek? – tudakoltam meg kissé dadogva, ám a férfi csupán egy goromba morgásra illetett.
- Lord Cynric kastélyába – mondta Frank, magyarázatképp. – Ott majd ellátjuk a sebed.
Megértésem jeléül csupán bólintottam, ám még mindig nem tudtam mire vélni a - minden bizonnyal - hirtelen támadt ötletet.
A varjak még mindig ugyan úgy krákogtak, s az éjszaka folyamán csupán annyi változás történt, hogy felszállt a köd, viszont az teljes fehérségbe s homályba öltöztette a fák sűrűjét. Mi mégis magabiztosan haladtunk, előttünk a Lorddal, ki a különös összképben úgy festett, mint eltévedt gyermekek hős megmentője, ki lámpással világítja meg azok útját, úton hazafelé. Kisugárzása mégis oly komor és hideg volt, az ember már-már bőrén érezhette annak hűvösségét, s ez engem nyugtalanított. Nem értettem, nem tudtam az okát ennek, s ez frusztrált, méghozzá nagyon.
Érdekesek ezek a dolgok 
Ezt külön köszönöm! x)
