Szerző: Đođđy » 2009.08.29. 12:38
Előszöris: ne haragudjatok, hogy eddig nem volt új rész, de az oldalamon is szüneteltettem, mert egyszerűen nem és nem akart megszállni az ihlet.. :/
Szóval bocsi. De most jön az új rész, remélem azért lesznek még, akik írnak.. :S
7.Fejezet: Találkozás
Midőn a Lord az asztalunkhoz ért, Rae Nevin szemében az eddiginél is különösebb fény gyulladt. Cynric méltóságteljesen állt előttünk, arcára már a harag sem ült ki, hanem tökéletes közönnyel és fölénnyel meredt rám.
- Helena – mondta ki mély hangján valódi nevem, melyre azonnal rájött a mellettem ülő férfi is – ám ahelyett, hogy kérdőre vont volna, mindentudó s elismerő mosollyal biccentett felém.
- Lordom – szóltam én. -, az úr itt Mr. Rae Nevin. Mr. Nevin…
- Lord Cynric Culver – fejezte be helyettem a mondatot a vámpír. – Frank! – fordult a másik oldalamon nagyban étkező fiú felé. – Menj a szobádba!
Frank segélykérőn nézett rám, ám én csak komolyan bólintottam. Úgy véltem, ha Rae valóban egy vámpírvadász, mint ahogy azt gondoltam, akkor egyáltalán nem lenne okos dolog, ha egy – még nálam is fiatalabb – kamasz fiú legyeskedne a nagyon is vérre menő játék körül. Így hát alvásra bíztattam, ám csak azért is ellenkezett.
- Uram, ha nem gond én inkább maradnék – mondta Frank kissé habozva. – Tudja: arra az esetre, ha valami probléma adódna.
- Frank, nem mondom még egyszer – keményítette meg halk hangját jobban a Lord. – Menj a szobádba! Van egy olyan sejtésem, hogy az ifjú hölgy nem holmi gyerekes hencegésből hordja az oldalán azt a felettébb gyilkos szándékú kardot. És különben is: a te erődet csak tartogasd Blake-nek.
- Igenis, uram. Ez esetben jó éjszakát önnek – szólt, s rövid gondolkodás után hozzátette: - Neked is, Helena.
Abban a helyzetben nem igazán kívántam megszólalni, így csak rámosolyogtam, s néztem, ahogy felmegy a lépcsőn.
- Lord Cynric – szóltam bizonytalanul, de még így is elég hallhatóan ahhoz, hogy mindkét férfi szeme rám szegeződjön. -, javaslom, hogy ezt a csevejt inkább a szobánkban folytassuk.
- Remek ötlet, Helena. Mr. Nevin, mit szól hozzá? – kérdezte fenyegetőn kedves hangon Culver.
Rae hosszasan gondolkodott. Minden bizonnyal a lehetőségeit fontolgatta, elvégre ketten voltunk egy ellen – még akkor is, ha akkoriban a nők nemigen hordtak kardot az oldalukon.
A férfi idegesen szorította rá kezét pengéjének markolatára. Fejlett szaglásomnak köszönhetően orromba kúszott félelmének fojtogató szaga, ám ennek ellenére arca, testtartása mozdulatlan maradt.
Valószínűleg a Lord is érezte az orrfacsaró szagot, ám ez csupán feltételezés, melyet akkor vettem észre, mikor is szája fölényes, gonosz vigyorba torzult, amelyből az eddig is ismert gorombaság helyett semmi más nem irányult az emberek felé, mint hatalom.
- Rendben van – préselte ki a fogai közt a szót Rae.
- Ugyan már, Mr. Nevin! Nem harapok – szólalt meg a vámpír, s szájából meglehetőst furcsán hangzott e válasz. – Nagyot… - tette hozzá néhány másodperc múltán.
Idegesen felmordultam, s hangom már csak akkor tudatosult bennem, mikor gerincemen végigfutott a borzongás.
A vadász higgadtan vette tudomásul tettem. Culver sokkalta inkább tűnt kíváncsinak.
- Elnézést kérek. Egy ideje nem nyújtóztattam ki a másik testem. Éppen emiatt kérem, menjünk.
Cynric bólintott, majd elindultunk szobánk felé. Hátam mögül hallottam Nevin a szokottnál kissé gyorsabban verdeső szívét, szaporább légzését. Szinte láttam magam előtt vérének gyors áramlását, izmainak megfeszülését, ahogy készen áll a legváratlanabb mozdulatok kivédésére is.
A bennem tomboló vad követelte a szabad mozgást, hogy végre azt tehesse, amihez kedve van, úgy, mint régen.
Midőn beértünk a koromsötét szobába, amelynek ablakán a Hold sem látszódott a felhők miatt, a Lord leült fotelébe, s királyi tartással szemlélve minket meggyújtotta a gyertyákat. Rae úgy tett, mintha cseppet sem zavarná a nyilvánvaló erőfölény – sikertelenül. Ő maga is tisztában volt azzal, ha nekiesnénk, esélye sem volna.
- Meglehetősen bátornak tűnik, Mr. Nevin, annak ellenére, hogy teljesen egyedül van – jegyezte meg, mintegy mellékesen Cynric. – Nos, kedves Vadász Úr, minden bizonnyal már tisztában van a mi létemmel is. Gondolom, az első perctől érzi rajtam.
- Valóban. Viszont a nőn nem érződik a halál bűzös lehelete – fordult felém.
Ebben a pillanatban újra végigfutott rajtam az ösztön. Valamiért úgy éreztem, Rae nagyobb veszély a számomra, mint a Lord. Torkomból újra morgás szakadt fel – annak ellenére, hogy egyáltalán nem így kívántam. Csupán azért nem változtam még át, mert ruháimat össze kellett készítenem, s mert részt kívántam venni a társalgásban – ha valami probléma adódna.
Lehunyt szemekkel válaszoltam, miközben magamat nyugtatgattam:
- Valószínűleg azért, mert nem vagyok vámpír.
- Akkor meg mi maga?
- Nem térhetnénk rá inkább arra, hogy mégis miért van itt? – mordult fel Culver.
- Pár napja egy vámpír megölte az egyik falubélit. Néhány lakos azt állítja, az illető itt szállt meg.
- És megtalálta már? – tudakoltam meg én.
- Igazság szerint úgy vélem, vagy maga, vagy pedig a Lordja követte el a gyilkosságot.
Az említett nem szólt semmit. Hűvös szemeivel leplezetlenül engem nézett. Úgy tetszett, akárha meg sem hallotta volna mindazt, mit a vadász mondott.
Jómagam csupán hümmögtem.
- Nos, rám ne nézzen. Én nem gyilkolok ok nélkül – feleltem tiszta lelkiismerettel, s gondolkodást mellőzve leültem Cynric mellé, a földre. Nem láttam ugyan, de sejtettem, a Lord meglepődött spontán cselekedetemen. Hűvös kék szeme is zöldre váltott. Rövidke ideig tüdejében tartotta levegőjét, majd újból magára vette maszkját.
- Ami pedig engem illet… - kezdett bele a férfi. – Én sem ontok ki életeket indíték nélkül – szólt rideg hangon Culver, ám hatása ugyan az lett: édesen beleborzongtam, ám óvatosan, nehogy észrevehesse.
- Számomra az éhség éppen elegendő indítéknak tűnik, főleg ha egy vámpírról van szó – erősködött Nevin.
- Valóban az. Egy fiatal és meglehetőst primitív vámpírnak. Csakhogy én már nem igazán mondhatom el magamról se azt, hogy fiatal volnék, sem pedig azt, hogy primitív és egyszerű. Persze, a vámpírok körében a korommal is elértem némi tiszteletet, nemcsak a hatalmas rangommal, de ez most tökéletesen mellékes, Mr. Nevin. Tudja, ezt igazán nem dicsekvésnek szánom, de ha valakit én el kívánok tenni láb alól, esetleg úgy ölök meg, hogy az nem volt az előre, gondosan kidolgozott terveimben, teszek arról, hogy az illető testét soha, senki ne találhassa meg.
- Tehát azt állítja, hogy az elmúlt… teszem azt, fél évben, nem gyilkolt meg senkit sem?
- Sőt, egész eddigi életemben nem öltem… hogyan is mondják az emberek? – nézett jelentőségteljesen rám. – Ártatlant.
Nevin hitetlenül meredt a férfira. Szemöldöke magasan ívelt homlokán, szája gunyoros mosolyba torzult, de még ha e jelenségek nem is lettek volna arcán, szeme, amelyből csak úgy áradt a gyanakvás, végképp elárulta volna valódi véleményét.
Én a magam részéről csak csendben üldögéltem. Hallgattam, ahogy az egyik gyertya megadja magát, és sisteregve kialszik, miközben a maradék viasz, amely megmaradt belőle lecsöpög a padlóra.
Igyekeztem visszatartani a másik énem, legalább addig, míg el nem megy a vadász. Ám mindez percről percre egyre nehezebbnek tetszett.
- Akkor én távoznék. Persze, csak akkor, ha szerény személyem ártatlannak minősül az ön szemében, Lord Cynric.
- S tényleg ennyi lenne? Nem kíván elfogni? Meglőni? Megölni?
A férfi komolyan elgondolkodott a válaszon. Ujjaival kardja markolatán dobolt, talpával a padlón.
- Volna esélyem kettejükkel szemben? – kérdezte végül.
- Igazság szerint azt is kétlem, hogy a hölgy ellen volna, hát még azt, hogy kettőnk ellen – vigyorgott Culver.
- Ez esetben ön nem az én dolgom. És különben is: nem szép dolog más munkáját elorozni. – Ezzel kisétált az ajtón, s én kettesben maradtam a Lorddal, a szinte már meghittnek nevezhető gyertyafényben.
Gerincem ismét megrázkódott, ám még mindig nem kívántam átváltozni. Újra lehunytam szemem, s élveztem ezt az érzést: - a farkassá válásom előtti egyszerre kínzó és mámorosan gyönyörködtető perceket.
- Nem úgy volt, hogy átváltozol? – kérdezte meg hirtelen Cynric.
- De igen, Lordom, csupán előtte össze kell készítenem ruháimat. Meg egy fésűt… - tettem hozzá enyhén morgó hangon az utolsó mondatot.
Különlegesek ^^
De egyébként csak megvannak az igényei. Mint például ágy. Ő aztán nem fog a földön aludni!
Na majd meglátjuk, mi lesz. Minden esetre Cynric legalább egy fokkal hogy is mondjam... elfogadóbban tekint Helenára, nem? Legalábbis abból, ahogy és amiket mondott még az elején.