Hát ez egy ilyen folytatásos dolognak indult, de rájöttem hogy egyrészesnek jobb lenne.xD Ha esetleg sok teccetős visszajelzést kapok lehet hogy folytatni fogom... elég..morbid. vagy nem tudom. mind1, élvezzétek, remélem tecceni fog.
Érezted már azt, hogy a lábaid bármelyik pillanatban feladhatják? Hogy már csak egy lépés és eggyé válsz a talajjal?
Velem pont ez történt, 2010. December 29-én. Éppen indultam haza a suliból, hőn szeretett otthonomba, mikor egyik pillanatról a másikra kiszállt a lábamból az erő és összecsuklottam a zebra közepén. Nem először ment ki a térdem, de először történt meg ez az egész a főút kellős közepén. Természetesen a lámpák nem működtek, és egyetlen árva lélek sem volt már ott, csak én. A szőke herceg sem jött megmentésemre fehér lovon, amit amúgy díjaztam is, mivel allergiás vagyok a legtöbb állat szőrére és nem eseteim a szőkék. Őszintén szólva, semmilyen pasi nem az esetem. Azt hiszem öt éves koromban jártam utoljára egy Mark nevű sráccal, de nem sok jó sült ki belőle. Na de visszatérve a balszerencsétlenkedésemhez, természetesen pár pillanatot elvesztegettem azzal, hogy meglepetten ültem a seggemen és néztem ki a fejemből. Egy autó eszeveszett sebességgel száguldott felém, de mire feltűntem neki, már elég nehézkesen ment normálisan fékeznie, úgyhogy 1 méterre tőlem állt fejre, de mielőtt rám zuhanhatott volna, valamily csoda folytán volt annyi eszem, hogy kiguruljak alóla. Természetesen a saját bőrömet mentve próbáltam elvonszolni magam onnan, hátha robban a kocsi, mint a hülye piromániás rendezők filmjeiben. Lassan emberek kezdték körbeállni az autót. Ijedt kölykök és asszonyok kapták szájuk elé a kezüket. Természetesen, egy sem gondolt arra, hogy én szerencsétlen, akit az előbb majdnem elütött egy autó, nem bírok felállni, és horzsoltan vonszolom magam a betonon. Ilyenek az emberek. Próbáltam átfurakodni közöttük, de négykézláb is nehézkesen ment a mozgás, főleg, hogy a térdem még mindig eszméletlenül sajgott. A hezitálásom alatt a menekülő útvonalak azonban elzáródtak és esélyem sem volt kijutni az ördögi körből, ami az autó körül rajzolódott ki. Én is rábámultam a kocsira, ami nagyrészt miattam borult fel, és valamiféle bűntudatot kezdtem érezni. És ha már így hozta a sors, hogy az istenért se fogok kikeveredni innen, benéztem a kocsi alján, hogy ott van e még a szerencsétlen. Nem sokat láttam, csak egy véres, felruházott húsdarabot, ami próbál mozogni, de a kocsi olyan szinten összenyomta, hogy ez szinte lehetetlen. Mivel én a földről ennyit tudtam kivenni, kétlem, hogy a körülöttem állok bármit is láttak volna egy füstölgő roncson kívül.
Na jó, ha az a véres valami, ami valószínűleg egy ember akart lenni, még él, akkor úgy gondoltam szerencsésebb lenne lehámozni róla azt az autót, ha nevezhetjük annak.
Ő is nyomorék, én is nyomorék. Mit veszíthetek?
Lassan elkezdtem kúszni az autó felé. Nem mondom, hogy nem rettegtem. Féltettem a bőrömet, mert még mindig egy robbanás képe riasztózott az agyamban. Minél közelebb mentem, annál jobban éreztem úgy, hogy bármelyik pillanatban odahányhatok. A fejemben undorítóbbnál undorítóbb képeket képzeltem el, hogy milyen lehet az a szerencsétlen a roncsok között. Biztos voltam benne, hogy nem úszom meg egy vérző fejjel. Tuti átszúrta a sebváltó! Ha rossz fej velem a sors, pár üvegszilánk is belefúródott a nyakába. Az is lehet, hogy már nem is él! Talán az lenne a legjobb, akkor nem kéne nekem szarakodnom vele. A rendőrök megint hasznavehetetlenek. Biztos ilyen ügyeknél mennek kávé szünetre. Hülye zsernyákok.
Na jó, ideértél, most benézel szépen, és megpróbálod nem lehányni a már valószínűleg így is elég színes tetemet, bíztattam magam. Lehasaltam és benéztem a kocsi alá. Egy egész fiatal srác ül bent. Tiszta vér volt minden, viszont én csak a fején láttam egy nem túl guszta nyílt sebet. A többi, gondolom, a ruhája alatt volt. Ahhoz meg le kéne vetkőztetni. Amit viszont nem én fogok megcsinálni, határoztam el magamban. A csávó ide-oda kapkodta idegesen a fejét, néha fel is nyögött. Nem úgy tűnt mintha észrevett volna, vagy csak túl sokkos állapotban volt.
- Héé..őőő… - próbáltam felhívni a figyelmét. Összerezzent a hangomtól.
- K..kérlek, szedj ki innen. Szedj ki! – éreztem, hogy kezd bepánikolni, de nekem most csak arra volt szükségem, hogy rám figyeljen. Ha így folytatja, nem fog innen élve kijutni. De még halva sem. Láttam sok filmet, tudtam, hogy legelőször le kell nyugtatnom, hogy ide koncentráljon, aztán jön csak a neheze.
- Figyelj… - kezdtem, de közbevágott.
- Úristen, ments meg! Nem akarok megdögleni, szedj ki innen! – ordibált, amennyire csak tudott jelen pillanatban. Valószínűleg ez annyira volt elég, hogy az idegeim pattanásig feszüljenek, beszakadjon a dobhártyám, leszakadjon a fülcimpám, de a körülöttem állók egy pisszenést se halljanak. Feltételezem a zsarukat se hívta senki! Vagy a tűzoltókat! Sőt, nekem aztán a mentők is jók, csak hadd húzzak már a francba! Kezdtem mérges lenni magamra, hogy pont nekem kellett itt hőst játszanom!
- Pszt.. – csettintgettem az orra előtt, hátha feltűnik neki, hogy én is itt vagyok és talán nem kéne mindkettőnket a halálba ordibálnia. – Most figyelned kell rám! Nézz rám! – Egy pillanatig úgy tűnt, most végre lenyugodott, mikor a fején lévő vércseppek az arcába is csurogni kezdtek, majd halk koppanásokkal színezni kezdték a szélvédőt.
- Bazdmeg, itt fogok megdögleni, meghalok… Még csak 21 vagyok! Ez lehetetlen, ez nem történhet meg velem, segíts, kérlek, valaki, nem akarok megdögleni! A ku…
- Figyelj már ide az istenért! – kiabáltam rá. Hirtelen milyen nagy kuss lett… Nem tehetek róla, hogy goromba vagyok, így születtem és kész. Ha meg nem ordítok rá erre az elmebetegre, mindketten itt döglünk meg, pontosan, ahogy mondta. – Szükségem van most rá, hogy koncentrálj! Nem lesz semmi baj, ha azt teszed, amit mondok! – egy kegyes hazugság.
- Ments meg, kérlek! – suttogta, könnytől csillogó szemekkel. Hirtelen megesett a szívem ezen a szerencsétlen fiún. Hiszen még férfinek nem volt mondható. Annyira félt, olyan sebezhető volt… Nem válaszoltam.
- Tudsz mozogni? – kérdeztem.
- Teljesen beragadtam – hallottam a hangján, hogy kontrollálni próbálja magát, de még így is kihallatszott belőle a leplezhetetlen pánik.
- Jó, nyugi, rendben… Minden oké lesz, hidd el! – még egy hazugság. – Megsebesültél még valahol, a fejeden kívül? – kérdeztem hezitálva, előre félve a reakciójától. Egy rossz szó, és robbanhat. Mármint a srác nyugodtsága. No meg persze a kocsi is… Valahogy a második jobban zavart volna.
- Ne..nem hiszem, csak a lábam – nyögött fel. – Azt hiszem eltörött. Kicsavarodott, mielőtt a kocsi előrebukott volna. Nem tudom mozgatni!
- Nagyon fáj? – hülye kérdés. Gyorsan megpróbáltam a következő értelmes dologra gondolni. – Kapcsold ki a biztonsági öved! – utasítottam. Valahogyan sikerült elérnie a kapcsolót, majd teste előre bukott tehetetlenségében. Felnyögött. „Szerencsére a kocsi nem teljesen a hátán feküdt és a lába be volt szorulva, így nem esett a fejére.
- Meg vagy még?
- Uh… meg, asszem – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten. Már nem annyira pánikolt, mint előtte.
- Na jó, figyelj, a tűzoltók mindjárt ideérnek, én… - Nem volt szívem hozzá tenni, hogy ”már többet nem tehetek”. Úgy hangzott volna, mint az orvosok szentbeszéde a rákos beteg rokonainak. – Hogy hívnak? Én Arianne vagyok.
- P… - Mielőtt azonban befejezhette volna, szirénák harsogtak fel a távolban.
- Itt vannak, most már segíteni fognak! – mosolyogtam rá bíztatóan. Úgy látszik, ilyenkor tör felszínre a jókislány. Már csak egy glória hiányzott.
- Hé, te lány, menj el onnan, füstöl a kocsi! – kiáltott oda nekem az egyik, autóból éppen kiszálló rendőr. Ő csak ne pofázzon, ez a tűzoltók dolga. Majd ők megmentenek minket. Olyan erősen hittem benne, hogy tényleg minden helyrejön és szerencsétlen hazatérhet az otthonába. Ekkora a zsaru odajött és megragadott a karomnál fogva.
- Nem hallottad? El kell tűnnöd innen! – nézett le rám, miközben méltóságteljesen rágcsált egy nyamvadt kis fogpiszkálót. Hogy akadna meg a torkán!
- Ne hagyj itt! – könyörgött a fiú, és megpróbálta kinyújtani a kezét, de teljesen be volt szorulva.
- Nem h… - akartam megnyugtatni, de a zsaru elrángatott. Nem sok sikerrel, ugyanis még mindig nem tudtam lábra állni. Mérgesen felnyögtem.
- Hagyjon!
- Velem jössz! – Megpróbáltam kiráncigálni magam a szorításából, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel. – Gyere már, ne hülyéskedj, nem férnek ide a tűzoltók! – Amiből jelenleg még egy szál sem tartózkodott a helyszínen.
- Engedj már el, hülye zsernyák! – köptem rá, mire elengedett, én meg visszaestem a szilánkos betonra. Ekkor megérkeztek végre a tűzoltók és úgy tűnt egy időre a zsaru is leszállt rólam. Két lánglovas odarohant hozzánk és nekiálltak a mentésnek. Az ajtó kifeszítése még egész könnyen ment volna, ám ekkor hirtelen kigyulladt az autó egy része, valahol a füstölgés környékén.
- Vidd innen a lányt és küldd el az embereket, robbanás veszély lépett fel! – kiáltotta az, aki épp az ajtót feszítette. Hallottam, hogy a fiú az autóban felsír, ekkor a másik tűzoltó szimplán felkapott és minden kiabálásom és kapálózásom ellenére elhurcolt az ember alkotta kör szélére.
- Menjenek hátrébb, kérem, a területet lezárj… - Ekkora egy hangos durranást hallottunk, és ekkor láttam utoljára a fiú arcát. Belepillantottam nagy, ragyogó szemeibe, amiket pár pillanat leforgása alatt elnyeltek a lángok. A hidrogén belülről lökődött szét, elsöpörve mindent, ami körülöttem volt. A tűzoltó a levegőbe repült, de hamarosan őt is elnyelték a lángcsóvák. Hamarosan minden törmelék földet ért, és már csak a fekete foszlányok és ködös por maradt hátra.
Mert bármi történjék is, mindig csak egy dolog marad biztosan.
A hamu.
<3